Erasmus. Erasmus. Sokat ismételgettem, fontolgattam magamban ezt a
szót és azt, hogy jelentkezzek-e a programra. Felmerültek bennem
olyan kétségek, hogy vajon mennyire leszek képes helytállni
idegen környezetben, hogyan tudok majd beilleszkedni egy másik
kultúrába, és hogy miképp fogok boldogulni egyáltalán a
családtól, barátoktól távol.
Mégis ez a sokat ismételgetett
„Erasmus” szó elég csábító volt ahhoz, hogy minden
kétségemet, félelmemet legyőzve jelentkezzek. Így most
Nottinghamből oszthatom meg veletek tapasztalataimat, élményeimet
az elkövetkező hónapokban. Kedvcsinálóként pedig íme egy kis
videó Nottinghamről diákszemmel:
Kezdjük tehát az első kihívással, vagyis azzal, hogyan is
jutottam el Budapestről Nottinghambe. Egyedül kellett megtennem ezt
a több, mint 1000 km-es utat, ami egy 27 kg-s bőrönddel és egy 7
kg-s hátizsákkal nem volt egy sétagalopp. Mindenre felkészültem,
amire csak lehetett: már otthon lefoglaltam a buszjegyet a reptérről
Nottinghambe; megnéztem hol a buszállomás; hogyan jutok el a
lakásig a buszállomásról, stb. És ekkor jött az, amire nem
lehet felkészülni: tűzriadó a londoni reptéren. A személyzet
azonnal megkezdte kiterelni az embereket a váróból. A tömegben
pedig mindenki csomagokkal, bőrönddel megrakodva hömpölygött
kifelé. Megjelentek a tűzoltók, rendőrök is, közben pedig a
buszom indulási időpontja igen csak közeledett. Mit lehet ilyenkor
csinálni? A „Galaxis útikalauz stopposoknak” című könyvből
idézve „ne ess pánikba”. Így tehát igyekeztem egy kevésbé
zsúfolt területre húzni a bőröndömet és várakoztam.
Szerencsére kb. 20 perc után végre visszaengedték az embereket,
én pedig mehettem rögtön a buszomhoz.
A buszra felszállva az egyik legnagyobb furcsasággal szembesültem,
amivel az Angliába érkezők szoktak: a kormány a jobb oldalon van.
Nehezen tudtam csak megszokni, hogy az út bal oldalán hajtottunk.
Bár többsávos volt az út, sofőrünk előszeretettel tolt le
mindenkit maga elől a középső sávból, amit villogással,
káromkodással és dudálással is kísért. Mikor pedig félórás
dugóba keveredtünk útfelújítás miatt, a vérnyomása már az
egekben járt. Közel három óra utazás után azonban végre
megérkeztem Nottingham buszállomására.
Itt találkoztam az újabb kihívással: eljutni a bérelt lakásig.
Térképen már kinéztem, hogy melyik megállóból is indul a
buszom (a 78-as), és a térkép is a telefonomon volt, valahogy
azonban mégsem volt olyan könnyű megtalálni azt. Vagy 20 percet
bolyongtam („ne ess pánikba”) mire sikerült odatalálnom. A
megállóban biztos-ami-biztos alapon megkérdeztem egy nőt, hogy a
busz megáll-e annál az utcánál, ami nekem kell, ám kissé
meglepődve tapasztaltam, hogy nem érti az utca nevét az én
kiejtésemmel. Végül azonban kiderült, hogy jó vonalra akarok
felszállni. Szintén meglepődve tapasztaltam, hogy a buszon csak
egy ajtón lehet fel- és leszállni. Egyébként csupa emeletes
buszt lehet látni az utakon. Az utcanév és a helyes kiejtése
ismét előkerült, mikor a buszról leszállva kértem
útbaigazítást, másodjára azonban sokkal kevésbé ért
váratlanul és hozott zavarba a dolog (az utca neve Peveril street,
lehet gyakorolni igazi angol kiejtéssel :D). Az emberek egyébként
mindenhol nagyon segítőkészek voltak, mosolyogtak., így végül
„megfogyva
bár, de törve
nem” megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése